Fekete rigók a fehér hóban
Loptam. Csaltam és hazudtam. Elloptam élettörténeteiket, mert csaló módon azt hazudtam, hogy egysorsúak lennénk. Közéjük ültem - vagy csak melléjük? Akár magamat is mentve, de ez lényegtelen. Magányos embereket szólítottam meg, akik egy üzletközpont padjain ülve akármiért is, de egyedül bámulták a plazázó, shoppingoló sokaságot.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
Rúgtam a porhót magam elől, de vitte a szél is. Megálltam, nem lehetett továbblépni: fekete rigó fürdött a hóban, tényleg úgy, szabályosan. Felpislantott rám, majd pörgött tovább. Nyilván nem nekem játszott, hanem saját világában talált valami boldogságot. Tudtam, hova megyek, szellemi garázdaságba készülök. Eszembe jutott rögtön József Attila kötete, ott az eredeti példány a polcomon: Nem én kiáltok. A cím nélküli bevezető vers tizedik és tizenegyedik sora: Hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat. Csupa nagybetűkkel. Néha már csak lózung, de akinek fontos, annak teljesen más. Néhány óra múlva én is értettem. A fehér hóban fürdő fekete rigóktól.
Megdrótozott fülű bevásárlótáskát szorongat remegő kezében István. Hallgatunk nagyot, majd gyorsan elmondom az előre bemagolt történetemet. (Ez alapszabály: történetért jár - remélhetőleg cserébe - történet.) István műszerésznek tanult, több cégnél dolgozott, aztán minden befuccsolt . A mindenen, a körmondatából kiderül, a családját ugyanúgy érti, mint az azon túli bármilyen egzisztenciát. Rám néz, ha rossz a televízióm, rögvest megjavítja. Lassú és felhős választ ad még, valójában miért üldögél itt a padon. Maradék cigimet a kezébe nyomom, aztán gyorsan megyek egy újabb pakliért. Szükség lesz arra is.
|
Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkolózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyottak vagyunk. Az idézet Calcuttai Teréz anyától olvasható. Ingrid ölében szorongatja a hátizsákját. Szakápolónak készül egy egészségügyi középiskolában. Kerüli a tekintetemet, görnyedten ül, szaporán tekeri szájában a rágógumit. Rövidek a mondatai. Itt jó, sok embert lehet látni. Talán már illetlenül tolakodva érdeklődöm a barátairól, mire kifakad: Nézzen már rám! Tetszenék én magának? Kövér vagyok és kész. Próbáltam fogyózni, de nem megy. Az osztálytársnőim pasiznak ezerrel. Én pedig nem kellek senkinek. Felvetem, nagyon sokféle közösség létezik és működik is, ahol az embereket kizárólag az érdeklődési körük kapcsolja az általánosnál szorosabbra. Egyértelmű fintor az arcán, neki egy fiú kellene, de gyorsan. Ez érdekli, semmi más. Lehet, hogy a másik magányába nem szabad belegázolni. Kimegyek a plaza elé rágyújtani. A fekete rigók még mindig fürdenek a hóban.
Akkor próbáljuk ki a történetet fordítva is! Leülök egy üres padra, igyekszem unott arcot vágni. Két behemót cekkerrel mellém telepedik egy nagykucsmás férfi, vágatlan bajsza az arca két oldalán az álláig ér. Olcsón adja a téli zoknit. Finoman megjegyzem, köszönöm, most nem vásárolnék. Aztán rázom a fejem, az ágynemű sem érdekel. A szituáció egyébként tiszta: ebből csak úgy lesz a számomra fontos beszélgetés, ha valamit választok a szatyrából. Négy ceruzaelemre megalkuszunk. Valóban Erdélyből érkezett, a második keresztkérdésre kiderül. Székelyudvarhely mellől. Mert arra nincs munka. Szakmája sincs, a napszámból pedig már kiöregedett, nem bírja a dereka. És itt Magyarországon hol laknak? , játszom a naivat, hátha érdemes. Ahol befogadnak bennünket, tisztelt uram - jön a gyanakvó felhangú válasz. Magyarázom, az én őseim, már a családnevünk alapján is, Kolozsvár mellől kerültek Hajdú-Biharba. Bólint, egyszer járt már Kolozsvárott. Panaszkodik a hidegre, meg hogy karácsony előtt azért jobban ment az üzlet, most nincs pénze senkinek. Tovább is fűzi a szavát, és a biztonság kedvéért lenyúl egy ötszázasra. Hangos köszönéssel otthagy. Nem olyan bonyolult ez az egész, mint amilyennek látszik. A múltja alapján mindenki igyekszik önmagát elhelyezni a jelenben, s akár beismeri, akár nem, ezt a kettősséget összegyúrva megpróbál egy jövőképet kialakítani. Mert már az is a jövőn való gondolkodás, hogy este valahol aludni kell.
Primér pszichológia: zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak és beszélhessenek érzelmeikről. Gyakran, de nem minden esetben. Az eredmény az ilyen spontán beszélgetéseknél természetesen viszonylagos. Irma nénit fél órán át hallgattam, panaszkodott betegségeire, gyógyszerárakra, dicsérte a közértest, mert mindig szól az akciókról, szidta a fiát, aki ritkán látogatja, az unokáit már egy esztendeje nem látta. Itt lakik a belvárosban, de majd mindennap átsétál ide. Addig otthon kikapcsolja a gázkonvektort. Nézelődik, aztán meg úgyis leül mellé valaki, akivel szóba elegyedhet. Ilonaként mutatkozik be. Tanítónő. Volt egy házassága, aztán még néhány kapcsolata. Talán most is alakul valami. Ez az a múltból és jelenből összepakolt jövőkép. Gyermeke nincs, mert nem lehetett. De ott a suliban a sok kis lurkó, az valamit feledtet. Várt valakit maga mellé a padra. Walt Whitman írja: Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi. Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök. És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.
István, Ingrid, Irma, Ilona. A névkezdő betűk alliterációja szerencsére nem az életé, csak ezen riporté. Az üzletközpont előtt a fekete rigók a hóban. Fekete és fehér. Post tenebras lux, vagyis: sötétség után fény - hirdeti a protestantizmus egyik jelmondata. A fekete sorsukban élő emberek a fehérre, a fényre vágynak. Számukra ezek a padok is már esélyt jelentenek.
Címkék: pláza
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.