Besenyei Péter a repülésről: amíg mozdulok, fölszállok!
Besenyei Péter műrepülő és berepülőpilóta hatéves koráig azért nem mondta, hogy ő pilóta lesz, mert addig nem látott repülőt. Csakhogy épp a budaörsi reptér mellé költöztek, s gyerekként elvarázsolták a gépmadarak. Akkor sorsa eldőlt. Tizenhat évesen már egyedül repült. A varázslat azóta is tart. Bár néha szeretne unatkozni. A repülést egészen soha nem hagyja el.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
Érdekességben nincs hiány a híres magyar pilóta életében, akit jó ebédre invitált meg régi kedves ismerőse, Marton József. A váli Völgy étterem és pizzéria séfje és bérlője felcsúti születésű, s már fiatalon hírnevet szerzett a fővárosban. Néhány komoly helyen dolgozott, aztán felkérték, vállalja el a Völgy éttermet, s igent mondott. Az étlapon szereplő Besenyei Péter kedvence az első naptól fogva kapható.
- Hát mit kérhetnék mást, mint a kedvencemet? - neveti el magát Besenyei Péter. Vele tartott a beszélgetésre felesége, Tünde, aki első fogásként tárkonyos vadragulevest kér.
- A rólam elnevezett ételhez történet is fűződik - mondja Besenyei Péter, amíg belemeríti kanalát a levesbe. - Marton Józsi barátom korábban egy másik fogadó séfjeként dolgozott, sűrűn jártunk oda. Megvallom, kicsit untam már az étlapot. Egy alkalommal korcsolyázásból tértünk be hozzá, s kértem, Józsikám, találj ki valamit! S kitalált. Attól fogva rendszeresen azt rendeltük. A váli váltáskor megkérdezte tőlem, felteheti-e az étlapra a nevemmel az ételt? Miért ne? Nem hazudunk vele! A kedvencem. Hagymás burgonya kásával, mustáros szűzérmékkel. Még valami varázslat történik a hússal, de ez a séf titka.
Megbeszéltük, nem a repülőgyőzelmeket taglaljuk, azt elolvashatják az interneten, s Besenyei Péter 2001-ben megjelent könyvében. Igaz, azóta szaporodtak a győzelmek, s a Lánchíd alatt is többször bravúrosan átsuhant gépével a pilóta. Inkább másról csevegünk. A gyermekkorról, a szülőkről és a legendás nagymamáról, aki százhat éves koráig élt, s százévesen ült be unokája mellé a gépbe, élete első légi útjára! És csöppet sem félt! És a szenvedélyről, ami még megfér a repülés mellett: a zenéről. S a sorsról, az emitt becsukódó, s másutt kinyíló ajtókról.
- Hatéves koromig nem mondtam, hogy pilóta leszek, mert addig nem is láttam repülőgépet, de utána csak azt mondtam - utazunk vissza egy kicsit a múltba. - Akkor költöztünk Szentgotthárdról Budapestre, Kamaraerdőre, a budaörsi repülőtér mellé. Édesapámat az otthoni idősotthon vezetésével bízták meg, édesanyám matematika-fizika szakos tanárként tanított. A sorsom eldőlt. Ráadásul azok a gépek műrepülőgépek voltak, bukfenceztek, orsóztak, dugóhúzóztak, teljesen megbabonáztak. Ettől kezdve szinte éjjel-nappal a repülőtér körül ólálkodtam, sokáig csak messziről bámészkodtam. Később bemerészkedtem a hangárokba, amiket katonák őriztek, pilótákkal nem is találkoztam. Tizenöt évesen kezdhettem el a repülést, egy véletlennek köszönhetően. A Kolosy Richárd Műszaki Szakközépiskola másodikosaként tudtam meg, hogy egyik évfolyamtársam sportrepülőzik Dunakeszin. Megdöbbentem. Jé, lehet ezt egy földi halandónak is? Édesanyám minden tiltakozása ellenére jelentkeztem, s tizenhat évesen már egyedül repültem. Az idősebb Rubik Ernő által tervezett magyar Góbé típusú géppel tanultam.
A korabeli Magyarországon azért nem volt olyan szabadon választott műfaj a pilótaság bizonyos szint felett - ezt Besenyei Péter is elismeri. Kétéves sorkatonai szolgálata alatt a felderítőknél ejtőernyőzött, mégsem innen vezetett az utólag egyenesnek tetsző út. Már korábban, tizenhét évesen jelentkezett vadászpilótának, de az orvosi vizsgálat nyomán nemes egyszerűséggel közölték vele, a gerince nem bírja a terheléseket. Mindebből egy szó sem volt igaz, de ezt akkor nem illett kétségbe vonni.
- Nagyon elkeseredtem, de ma már azt mondom, a sors rendezte így, s óriási szerencsém, hogy nem lettem vadászpilóta! Egészen más életutat írtam volna le. Lehet, én lennék a magyar űrhajós, de az is, hogy pocakos nyugdíjasként ücsörögnék otthon, egy orosz feleséggel. Így jobban jártam, érdekesebb, színesebb lett az életem - summázza, s érezhető, így is gondolja. Persze ily sikerekkel a háta mögött nehéz elképzelni, hogy bármit is érdemes lenne visszasírnia. Az akkori vadászpilóta-pálya menetrendje a katonai főiskola, s a szovjet kiképzés volt, Besenyeinek pedig lám, becsukódott ez az ajtó, s kinyílt egy másik!
- Később megtudtam, semmi baj nem volt a gerincemmel. Sok évvel később, műrepülő kerettagként Kecskeméten ugyanerre a repülőorvosira utaltak, mint a katonákat. Megijedtem, úristen, már húsz éve repülök, s ha kiderül, hogy mégis alkalmatlan vagyok rá?! A főorvosnak elárultam az aggodalmamat, de ő közölte, semmi bajom sincs, valószínűleg létszám fölötti voltam. Ilyen a sors. Ez újabb példa arra, amit idősebb fejjel másoktól is hallok, hogy bár küzdeni kell dolgokért, s harcolni, de ha valami nem megy, annak oka van.
Most némi csöndbe süppedünk, mert a sorsszerűséget tragikus eset igazolta Besenyei Péternél, megcáfolhatatlanul és visszavonhatatlanul.
- A budaörsi repülőtéren nem engedett felszállni a reptérparancsnok 1982. május 11-én. Belül szinte toporzékoltam, hiszen együtt volt a csapat, a műrepülő-válogatott, a barátok. Nekem, legfiatalabbként arra a gépre nem volt meg a kiképzésem, de még befértem volna. Ám a parancsnok hajthatatlan maradt. Én elmentem horgászni, ők meg nekimentek a hegynek. Mindenki meghalt. Mind a kilencen. Felfoghatatlan a mai napig. Sokan mondták, köszönjem meg a parancsnoknak, de nem köszöntem meg neki, mert nem nekem akart jót. A sors rendelkezett.
Ha már a sors! Kicsiny valószínűsége volt, hogy az 1956-os születésű szentgotthárdi kisfiú 1982-ben az első helyezett műrepülő-pilóta lesz az osztrák nemzeti bajnokságon. És mégis! Mint ahogyan az alkatáért sem kell kínlódnia. Karcsú, vékony.
- Genetika. Szüleim, nagyszüleim is ilyenek voltak. Régebben karatéztam, akkor tíz kilóval többet nyomtam. Harminc éve vagyok 73 kiló, s vacsora után még lemegy egy tábla csoki. Bármi. Ehetek tejszínhabos szalonnát kolbásszal, teljesen mindegy.
Ezen még kicsit élcelődünk, de a stresszről muszáj szót ejtenünk. Ki nem izgul, ha ég és föld között repül, zuhan, pörög, forog? Pont olyan egyszerűen és természetesen intézi el, mint a súlyát.
- A repülés nem stressz. Élmény. A stressz az, ha valaki olyasmit csinál, amihez nem ért. Izgul. A híd alatti átrepülés sem stressz. A verseny izgalom, az ember drukkol, hogy sikerüljön. Autóversenyeztem is, amatőr módon, akkor jobban izgultam. A küzdéshez kell egyfajta másállapot. A stressz leblokkol, ám túlzott nyugalommal sem lehet versenyezni. Szerencsére jó versenyzőalkat vagyok.
Köztudomású a zene iránti rajongása, mosolyt fakasztok, amikor megkérdem: repülés közben is zenét hallgat? Persze verseny közben nem, de aztán kiderül, nem is kérdeztem olyan nagy butaságot.
- Imádom a zenét! Verseny közben nem. Bár egyik műrepülő világkupában zenére kellett repülni. Fújt a szél, tartanom kellett a ritmust, s a bírák előtt maradnom. Kedvencek? Komolyzenében Bach, Beethoven, esetleg Csajkovszkij, Debussy. De inkább a maiak, a dallamos, fantáziadús zenéket kedvelem, s a light jazzt. Az igazi kedvencek: Vangelis, Mike Oldfield, Yellow, Emerson, Pink Floyd, Deep Purple. De mindenek fölötti Vangelis. Ha közelebbi útra megyek, inkább kocsiba ülök. S közben szól a zene. Régen zongoráztam is, szerettem improvizálni. A repülésben is megpróbálkoztam vele.
A Besenyei Péter kedvencét eszi, hamarosan menniük kell. Különleges órájára pillant, s elárulja, kedveli a szép órákat. A versenyeken is órát ajándékoznak a pilótáknak. Idén nem kevés rangos verseny áll előtte, Abu-dabi, Ausztrália, Dél-Amerika, New York, Németország, Portugália, s itthon, Budapesten is a pilótaülésbe ül, összemérni tudását a világ legjobbjaival. A profiversenyeken pénzdíjat ajánlanak fel. A világkupákra a világ legjobb műrepülőit hívják meg, mert presztízskérdés, kik repülnek. És megfizetik a legjobbakat.
Nős, egy lánya van, a 17 éves Dóri előző házasságából született. Tünde felesége már pilótaként kapta őt.
- Házassági évfordulónkon mindig azt kéri, vigyem el repülni! Kettesben - mondja.
Nincs saját repülőgépe, mit kezdene vele? A legjobb gépekkel repül, s tavaly készült egy új magyar repülőgép, azt ő repülte be. Önként. Ez már nem munkája. Mivel nem volt katonai vadászpilóta, szóba sem jöhetett űrhajósként. Nem bánja. Ejtőernyőzött, karatézott, pilótaként a csúcson áll, horgászik, fotózik, zenét hallgat. S kedveli a jó bort. Borospincéje is van. Herceghalomban laknak, s a Fejér megyei Bodméron építkeznek. Tervezik, odaköltöznek.
Kínálkozik a kérdés. Meddig repülhet?
-Napnyugtáig. Ez vicc volt. Fizikailag még sokáig bírnám, ez a legkevesebb! Széttépem a repülőgépet! De a repülésen kívüli más megterhelések miatt hamarosan abbahagyom. Alig vagyok itthon, pedig szeretnék. S főleg szeretnék unatkozni! Az elmúlt harminc évben nem jutott rá időm. De egészen soha nem hagyok fel a repüléssel, amíg mozdulok, felszállok. A magam kedvéért jó megfürödni a három dimenzióban.
|
- Hát mit kérhetnék mást, mint a kedvencemet? - neveti el magát Besenyei Péter. Vele tartott a beszélgetésre felesége, Tünde, aki első fogásként tárkonyos vadragulevest kér.
- A rólam elnevezett ételhez történet is fűződik - mondja Besenyei Péter, amíg belemeríti kanalát a levesbe. - Marton Józsi barátom korábban egy másik fogadó séfjeként dolgozott, sűrűn jártunk oda. Megvallom, kicsit untam már az étlapot. Egy alkalommal korcsolyázásból tértünk be hozzá, s kértem, Józsikám, találj ki valamit! S kitalált. Attól fogva rendszeresen azt rendeltük. A váli váltáskor megkérdezte tőlem, felteheti-e az étlapra a nevemmel az ételt? Miért ne? Nem hazudunk vele! A kedvencem. Hagymás burgonya kásával, mustáros szűzérmékkel. Még valami varázslat történik a hússal, de ez a séf titka.
Megbeszéltük, nem a repülőgyőzelmeket taglaljuk, azt elolvashatják az interneten, s Besenyei Péter 2001-ben megjelent könyvében. Igaz, azóta szaporodtak a győzelmek, s a Lánchíd alatt is többször bravúrosan átsuhant gépével a pilóta. Inkább másról csevegünk. A gyermekkorról, a szülőkről és a legendás nagymamáról, aki százhat éves koráig élt, s százévesen ült be unokája mellé a gépbe, élete első légi útjára! És csöppet sem félt! És a szenvedélyről, ami még megfér a repülés mellett: a zenéről. S a sorsról, az emitt becsukódó, s másutt kinyíló ajtókról.
- Hatéves koromig nem mondtam, hogy pilóta leszek, mert addig nem is láttam repülőgépet, de utána csak azt mondtam - utazunk vissza egy kicsit a múltba. - Akkor költöztünk Szentgotthárdról Budapestre, Kamaraerdőre, a budaörsi repülőtér mellé. Édesapámat az otthoni idősotthon vezetésével bízták meg, édesanyám matematika-fizika szakos tanárként tanított. A sorsom eldőlt. Ráadásul azok a gépek műrepülőgépek voltak, bukfenceztek, orsóztak, dugóhúzóztak, teljesen megbabonáztak. Ettől kezdve szinte éjjel-nappal a repülőtér körül ólálkodtam, sokáig csak messziről bámészkodtam. Később bemerészkedtem a hangárokba, amiket katonák őriztek, pilótákkal nem is találkoztam. Tizenöt évesen kezdhettem el a repülést, egy véletlennek köszönhetően. A Kolosy Richárd Műszaki Szakközépiskola másodikosaként tudtam meg, hogy egyik évfolyamtársam sportrepülőzik Dunakeszin. Megdöbbentem. Jé, lehet ezt egy földi halandónak is? Édesanyám minden tiltakozása ellenére jelentkeztem, s tizenhat évesen már egyedül repültem. Az idősebb Rubik Ernő által tervezett magyar Góbé típusú géppel tanultam.
A korabeli Magyarországon azért nem volt olyan szabadon választott műfaj a pilótaság bizonyos szint felett - ezt Besenyei Péter is elismeri. Kétéves sorkatonai szolgálata alatt a felderítőknél ejtőernyőzött, mégsem innen vezetett az utólag egyenesnek tetsző út. Már korábban, tizenhét évesen jelentkezett vadászpilótának, de az orvosi vizsgálat nyomán nemes egyszerűséggel közölték vele, a gerince nem bírja a terheléseket. Mindebből egy szó sem volt igaz, de ezt akkor nem illett kétségbe vonni.
- Nagyon elkeseredtem, de ma már azt mondom, a sors rendezte így, s óriási szerencsém, hogy nem lettem vadászpilóta! Egészen más életutat írtam volna le. Lehet, én lennék a magyar űrhajós, de az is, hogy pocakos nyugdíjasként ücsörögnék otthon, egy orosz feleséggel. Így jobban jártam, érdekesebb, színesebb lett az életem - summázza, s érezhető, így is gondolja. Persze ily sikerekkel a háta mögött nehéz elképzelni, hogy bármit is érdemes lenne visszasírnia. Az akkori vadászpilóta-pálya menetrendje a katonai főiskola, s a szovjet kiképzés volt, Besenyeinek pedig lám, becsukódott ez az ajtó, s kinyílt egy másik!
- Később megtudtam, semmi baj nem volt a gerincemmel. Sok évvel később, műrepülő kerettagként Kecskeméten ugyanerre a repülőorvosira utaltak, mint a katonákat. Megijedtem, úristen, már húsz éve repülök, s ha kiderül, hogy mégis alkalmatlan vagyok rá?! A főorvosnak elárultam az aggodalmamat, de ő közölte, semmi bajom sincs, valószínűleg létszám fölötti voltam. Ilyen a sors. Ez újabb példa arra, amit idősebb fejjel másoktól is hallok, hogy bár küzdeni kell dolgokért, s harcolni, de ha valami nem megy, annak oka van.
Most némi csöndbe süppedünk, mert a sorsszerűséget tragikus eset igazolta Besenyei Péternél, megcáfolhatatlanul és visszavonhatatlanul.
- A budaörsi repülőtéren nem engedett felszállni a reptérparancsnok 1982. május 11-én. Belül szinte toporzékoltam, hiszen együtt volt a csapat, a műrepülő-válogatott, a barátok. Nekem, legfiatalabbként arra a gépre nem volt meg a kiképzésem, de még befértem volna. Ám a parancsnok hajthatatlan maradt. Én elmentem horgászni, ők meg nekimentek a hegynek. Mindenki meghalt. Mind a kilencen. Felfoghatatlan a mai napig. Sokan mondták, köszönjem meg a parancsnoknak, de nem köszöntem meg neki, mert nem nekem akart jót. A sors rendelkezett.
Ha már a sors! Kicsiny valószínűsége volt, hogy az 1956-os születésű szentgotthárdi kisfiú 1982-ben az első helyezett műrepülő-pilóta lesz az osztrák nemzeti bajnokságon. És mégis! Mint ahogyan az alkatáért sem kell kínlódnia. Karcsú, vékony.
- Genetika. Szüleim, nagyszüleim is ilyenek voltak. Régebben karatéztam, akkor tíz kilóval többet nyomtam. Harminc éve vagyok 73 kiló, s vacsora után még lemegy egy tábla csoki. Bármi. Ehetek tejszínhabos szalonnát kolbásszal, teljesen mindegy.
Ezen még kicsit élcelődünk, de a stresszről muszáj szót ejtenünk. Ki nem izgul, ha ég és föld között repül, zuhan, pörög, forog? Pont olyan egyszerűen és természetesen intézi el, mint a súlyát.
- A repülés nem stressz. Élmény. A stressz az, ha valaki olyasmit csinál, amihez nem ért. Izgul. A híd alatti átrepülés sem stressz. A verseny izgalom, az ember drukkol, hogy sikerüljön. Autóversenyeztem is, amatőr módon, akkor jobban izgultam. A küzdéshez kell egyfajta másállapot. A stressz leblokkol, ám túlzott nyugalommal sem lehet versenyezni. Szerencsére jó versenyzőalkat vagyok.
|
Köztudomású a zene iránti rajongása, mosolyt fakasztok, amikor megkérdem: repülés közben is zenét hallgat? Persze verseny közben nem, de aztán kiderül, nem is kérdeztem olyan nagy butaságot.
- Imádom a zenét! Verseny közben nem. Bár egyik műrepülő világkupában zenére kellett repülni. Fújt a szél, tartanom kellett a ritmust, s a bírák előtt maradnom. Kedvencek? Komolyzenében Bach, Beethoven, esetleg Csajkovszkij, Debussy. De inkább a maiak, a dallamos, fantáziadús zenéket kedvelem, s a light jazzt. Az igazi kedvencek: Vangelis, Mike Oldfield, Yellow, Emerson, Pink Floyd, Deep Purple. De mindenek fölötti Vangelis. Ha közelebbi útra megyek, inkább kocsiba ülök. S közben szól a zene. Régen zongoráztam is, szerettem improvizálni. A repülésben is megpróbálkoztam vele.
A Besenyei Péter kedvencét eszi, hamarosan menniük kell. Különleges órájára pillant, s elárulja, kedveli a szép órákat. A versenyeken is órát ajándékoznak a pilótáknak. Idén nem kevés rangos verseny áll előtte, Abu-dabi, Ausztrália, Dél-Amerika, New York, Németország, Portugália, s itthon, Budapesten is a pilótaülésbe ül, összemérni tudását a világ legjobbjaival. A profiversenyeken pénzdíjat ajánlanak fel. A világkupákra a világ legjobb műrepülőit hívják meg, mert presztízskérdés, kik repülnek. És megfizetik a legjobbakat.
Nős, egy lánya van, a 17 éves Dóri előző házasságából született. Tünde felesége már pilótaként kapta őt.
- Házassági évfordulónkon mindig azt kéri, vigyem el repülni! Kettesben - mondja.
Nincs saját repülőgépe, mit kezdene vele? A legjobb gépekkel repül, s tavaly készült egy új magyar repülőgép, azt ő repülte be. Önként. Ez már nem munkája. Mivel nem volt katonai vadászpilóta, szóba sem jöhetett űrhajósként. Nem bánja. Ejtőernyőzött, karatézott, pilótaként a csúcson áll, horgászik, fotózik, zenét hallgat. S kedveli a jó bort. Borospincéje is van. Herceghalomban laknak, s a Fejér megyei Bodméron építkeznek. Tervezik, odaköltöznek.
Kínálkozik a kérdés. Meddig repülhet?
-Napnyugtáig. Ez vicc volt. Fizikailag még sokáig bírnám, ez a legkevesebb! Széttépem a repülőgépet! De a repülésen kívüli más megterhelések miatt hamarosan abbahagyom. Alig vagyok itthon, pedig szeretnék. S főleg szeretnék unatkozni! Az elmúlt harminc évben nem jutott rá időm. De egészen soha nem hagyok fel a repüléssel, amíg mozdulok, felszállok. A magam kedvéért jó megfürödni a három dimenzióban.
Címkék: repülés, besenyei péter, műrepülés
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.