A halál adhat felmentést?
Székesfehérvár - Az nem lehet véletlen, hogy a papírvágó kést szinte csak úgy mellékesen, hanyagul otthagyja a színen a Pincér . Szerepe lesz, persze, hogy lesz - akárcsak annak a pisztolynak, amelynek a végén el kell sülnie.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
A Zárt tárgyalást mutatta be a Vörösmarty Színház a Stúdiószínpadon. Jean-Paul Sartre talán leghíresebb darabját. Úgy tartják, a híres francia jobb dráma-, mint regényíró volt, talán azért, mert alkalmasabb kifejezőeszköznek tartotta színházat a mítoszteremtéshez. Így van ez a Zárt tárgyalásban is. Garcin, a szökevény, Estelle, a gyermekgyilkos és Ines, a kárhozott nő - mindhárman igyekeznek megteremteni a maguk mítoszát, és valahogy felmentést biztosítani maguknak a többiek előtt. Ám a halottak sem tudnak megbocsátani egymásnak, és nem fogadják el az önigazolást. A darab híres mondata és tanulsága - A pokol a többeiek. - illik Sartre akkori (1944-ben írta) filozófiai felfogásához. A figurák és a helyzet szokatlansága, az élettényekre utaló, de filozofikus telítettségű viták az egzisztencialista színház kiemelkedő példányává teszik a Zárt tárgyalást. Amelyet egyébként az abszurd előfutárának is tartanak.
Az ember persze ragaszkodik a nyomorult életéhez, még a halál után is. Erről ugyan senki nem tud beszámolni, de a szerző kíméletlen logikával másfél órára elhiteti. Nem csak azért, mert még a vég után is kisebbíti bűneit, hanem mert kíváncsi arra, hogy mit beszélnek róla az élők, meddig emlékeznek rá. A kíméletlenül múló idő pedig egyrészt rövidíti az életet, másrészt amott a pokoli örökkévalóságra emlékeztet. Amikor már nincs mit elmondani, és rólunk sem beszélnek már, azzal roppant nehéz szembenézni.
Romvári Gergely díszlete is hatalmas órát jelképez a Stúdiószínpadon, benne sima, rideg alumíniumborítást kaptak a kerevetek . A rendező, Harangi Mária nagy hangsúlyt fektetett a három szereplő közötti változó viszony bemutatására. Az emberi háromszögekben óhatatlanul ott a konfliktus lehetősége: ki kerekedik felül, ki kivel fog össze, ki tudja a másikat befolyása alatt tartani. Sartre azért sincs túl jó véleménnyel az emberről, mert azt zavarja a Másik, így nem megérteni, hanem kijátszani akarja.
Ami az előadást illeti, mostanában elég jó szériája van a Vörösmarty Színháznak. A Zárt tárgyalást is jól fogadták a nézők. Korábbi szerepeihez képest némi meglepetés Buch Tibort látni Garcin-ként. Jó látni, hogy megbirkózik a feladattal, visszafogott, de egyáltalán nem vérszegény alakítást nyújt. Képes megmutatni, hogy ennek a férfinak nincs ereje igazán szembenézni saját gyávaságával. Szalay Annamária Inese kicsinyes és fölényes, látványosan próbálja viselni másságát, uralkodni és irányítani akar. A színésznő erős arcjátéka, hangsúlyos grimaszai ezúttal többnyire passzolnak a figurához. A legegyenletesebb teljesítményt - legalábbis a premieren - számomra Ullmann Mónika nyújtotta az öszöneinek élő, önző és gyáva, csak saját érdekeinek elő Estelle-ként.
Így nem szabadna (nem lett volna szabad) élni, hangsúlyozza az előadással a rendező, vagy ha mégis, hát az alig különbözik a haláltól.
Amit pedig szereplőink megváltásnak gondolják, azt hiszik, felmentést adhat. Amikor a papírvágó kés végül szerepet kap, akkor döbbennek rá igazán, kik és mik is ők. Megkönyebbülten röhögnek, aztán jön a kiábrándulás. Az örökkévalóság ketyegő óra.
Címkék: színház, zárt tárgyalás
